Vérciki eseteim IV.
Ellopott autóm története
Kész skoda, hogy nem lopták el...
Kollégámmal, Misivel azt beszéltük meg, hogy a munka végeztével, hazafelé beugrunk felmérni egy cukrászdában, ami a lakásomtól mintegy 324 méterre található. Megálltunk a két autóval, megmértük, amit meg kellett, majd elkapott a vágy, hogy vigyek haza valamilyen süteményt, ha már egyszer ott vagyok. Amíg én válogattam a kendermagban, a munkatársam elköszönt, mert sietett valahova. Becsomagolták a sütiket, majd nagy lendülettel elindultam az édes otthonom irányába gyalog, mivel nem volt egy nagy távolság.
Nagy örömöt szereztem a barátnőmnek az édességekkel, ezért jutalmul kaptam vacsorát is. Falatozás közben már az esti focizás foglalkoztatott. Némi ejtőzés után elindultam sportolni. Abban állapodtunk meg Misivel, hogy én megyek érte, és együtt megyünk a futballozni. Ahogy közeledtem a parkolóhoz, már messziről láttam, hogy nem látom a kocsimat. Nagyságrendileg egy 10 méter sugarú körben szoktam lerakni az autómat, tehát elég hamar észrevehető, hogy hová álltam. Amikor észleltem a jelenséget, hogy az autóim száma, amit abban a pillanatban szabad szemmel látok erősen közelít a nulla felé, akkor hirtelen pánikhangulat kerített hatalmába. Beszartam, magyarul. Szélsebesen körbefutottam a lakótelepet, hátha a másik oldalon álltam meg, de már inalás közben éreztem, hogy meglehetősen valószínűtlen ez a felvetésem. Miután teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy meglovasították a gépjárművemet, iziben tárcsáztam a rendőrséget. A beszélgetés elég feszült hangulatban telt, mert a szolgálatban lévő zsernyák azt mondta a hallójáratomba, hogy személyesen kell megtennem a feljelentést. Hiába erősködtem neki, hogy amíg bemegyek a rendőrségre, addig a kocsimat már el is adták. A zsaru nyakas maradt, én meg felettébb ideges. Mit volt mit tenni, bepötyögtem a bátyám számát is a mobilomba, hogy közöljem vele az örömhírt. A felhőtlen beszélgetés után híváskezdeményezést bonyolítottam Misi irányába. Őt is tárcsáztam, na. Felhívtam a figyelmét, (csúcsidőn kívül) hogy nem tudom elvinni focizni, de ő elvihetne a rendőrségre engem, mert az autómnak lába kélt. Némi habozás után megkérdezte Misi, hogy hol parkoltam legutóbb, nem a cukrászdánál-e véletlenül. Ekkor éreztem, ahogy a pofám égésnek indult, és csak annyit tudtam válaszolni kulturáltan, hogy „debazdmeg!” Jöhetett a körkapcsolás, miközben az arcberendezésem már lángokban állt. Újra telefonos beszélgetést eszközöltem a fentebb említett személyekkel, és mindenkit biztosítottam arról, hogy egy baromarcú vagyok.
