Vérciki eseteim III.

Konyhaszekrény beépítés Vajdáéknál

Majdnem engem építettek be a falba

A bútorépítés önmagában nem rejteget életveszélyes szituációkat, maximum egy-két, esetenként még több ujjadba kerül a feladat teljesítése. Ennél az estnél majdnem a fogamat hagytam ott.

Történt ugyanis, hogy konyhaszekrényt rendeltek az akkori cégemtől Vajdáék. Történetesen nem Vajda Attila olimpiai bajnokról van szó, hanem a státusát illetően értettem mindezt. Amikor megpillantottam a házikót, rögtön a mélyszegénység jutott az eszembe, na, nem ennél a családnál. Ipari kamerák kereszttűzében pakoltuk be a bútorokat az aulába, vagy ha úgy jobban tetszik, a nappaliba. Minden gond nélkül játszhattunk volna az ebédszünetben egy röplabdamérkőzést úgy, hogy nem kellett volna attól tartanunk, hogy a labda a mennyezethez ér. Amíg serénykedtünk a kollégámmal, addig fültanúja lehettünk egy üzleti tárgyalásnak. Talán nem lesz meglepő, ha azt írom, hogy tőzsdézés helyett képkereskedés folyt nagyüzemben. Megjött a vevő, aki többségi volt, amennyiben a házigazdát kisebbséginek tekintem. Szó szót követett, elhangzott néhány szitkozódás, majd átkozódás.

–        Háljak meg, ha nem ennyiért vettem, nem tudom ócsóbbér’ adni! Dögöljön meg a lovam, tezsvér! – indult a licit a háziúrnál.

–        Dögöljön, more, de ennyiért nem veszem meg, hülye azért nem vagyok. – jött a meglepő riposzt.

–        Jájj, Istenem, a víremet akarod? Ingyé nem adhatom!

–        Nem is kell ingyen. Adok érte: *** – és mondott cigányul egy számot, mert az összegek végig ezen a nyelven zajlottak.

–        Ennyié nem adom. – makacsolta meg magát roma úr.

–        Akkor megyek haza, nincs üzlet. –  majd sarkon fordult, és távozott.

Mondanom sem kell, hogy egy óra múlva visszajött, és megkötötték az üzletet. A családfő a feleségéhez fordult, és nevetve mondta, hogy ez jó eladás volt, mert akár feleannyiért is megérte volna megválniuk a festménytől, mert negyed áron vették.

Amíg ezek az események történtek, addig mi a konyhaszekrényt szereltük. Éppen egy munkalapot kellett ráragasztanom egy téglafalra, ami precíziós munka volt, amikor rám förmedt a házigizda:

-         Aztán, jó legyen nekem! – mondta olyan hangsúllyal, hogy már éreztem a halál leheletét a tarkómon, ha elrontanám véletlenül.

-         Nyugodjon meg uram, én nem szeretem a cigánymunkát! – csúszott ki a számon ez a mondat. A kollégám éppen falat fúrt, de még ő is megállt a fúrással, amikor kimondtam az utolsó szót. Éreztem, hogy itt a vég, gondolatban elbúcsúztam anyámtól. Szidtam magam, amiért pont ez a bugyuta hasonlat jutott az eszembe, de sajnos előző héten hallottam ezt valakitől, tehát nem is volt benne a napi szókincsemben. Néhány másodperc telt el addig, amíg válaszra méltatott. Már kezdtem volna menteni az irhám, amikor közbevágott:

-         Én sem szeretem a cigánymunkát! – közölte hatalmas lelki nyugalommal.

A munkatársam újra fúrni kezdett, én nekem meg akkora kő esett le a szívemről, hogy egy hétig borogattam a lábujjamat miatta.