Vérciki eseteim II.

Munkába lépésem, és fatális égésem története

A faipari technikum elvégzése után, hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, munkába állok. Mivel a vizsgamunkám meglehetősen jól sikerült, (az egyik legjobbnak tartották az iskolában, kivételt képzett ez alól a vizsgabizottság elnöke, aki a jegyet adta rá, de ez most mellékes) az egyik szakoktatóm beajánlott egy restaurátor műhelybe, annak ellenére, hogy nem ilyen szakon végeztem. Nem tagadom, örültem a lehetőségnek több okból is. Az egyik, hogy az asztalos szakma egyik legelismertebb ága a restaurátor, és nagyon jó érzés töltött el, hogy az oktatóm bízott bennem. A másik, hogy nem kellett munkát keresnem.

Hatalmas izgalommal és várakozással léptem be a Rózsadombon található műhelybe, ahol Feri bácsi mosolya fogadott. (ekkor még szimpatikusnak tűnt az öreg) Röviden vázolta, hogy mit is kellene csinálnom, majd rátért a kényes témára is, a fizetésre.

-         Háát… – nagyot fújtatott közben – százhúszat tudok adni kezdőnek, természetesen, ha látom a fejlődést, mehet ez majd feljebb is.

-         Anyaúristen, ennyi pénze se anyámnak, se apámnak, de tán’ még a királynak se vót – gondoltam magamban.

Úgy okoskodtam, hogy ez a százhúszezres fizetés teljesen korrekt, ha azt veszem alapul, hogy mennyire felelősségteljes ez a meló, és milyen ügyes szakembert kíván a feladat. Ügyes is vagyok, felelősségérzetem is rendben, tehát pont nekem találták ki ezt a munkát.

-         Akkor megegyeztünk Feri bácsi! – csaptam a munkától nem túl érdes, de a pénztől meglehetősen büdös kezébe. (még hogy a pénznek nincs szaga!)

-         Megegyeztünk. – fogta kurtára Feri bá’.

Az első dolgom volt, hogy felhívjam az örömhírrel anyukámat.

-         Megkaptam az állást, szerinted mennyit fogok keresni? – kérdeztem lelkesen.

-         Nem is tudom fiacskám, 50 ezret? (ekkor a minimálbér 40e volt) – hangzott a félénk válasz.

-         Neeeem, deehogy! Több!

-         60?

-         Még több. – vetettem oda fellengzősen.

-         100? – jött a bátor ugrás az összegben.

-         Ennél is több. – ez a válasz már félig kacagva jött ki a számból.

-         Fogalmam sincs már, mondd meg! – adta fel a tippelést anyám.

-         Százhúszezer forint, de ha látja a fejlődést, még lehet ennél is több.

-         Gratulálok, fiacskám, nagyon ügyes vagy!

Többször eszembe jutott, hogy írok egy körlevelet e-mailben, hogy a nagy boldogságomat megosszam a világgal, ám abban az időben nemhogy internetem, de még e-mailcímem sem volt.

Jöttek a dolgos hétköznapok, amikor egy szép napon, az egyik kollégám nagyon mérges lett a rá kirótt feladat miatt.

-         Ezt nem hiszem el, hogy ezért a szaros 400 Ft-os órabérért ezt kell csinálnom! – morgolódott magában, de azért sikerült elcsípnem az összegről tett megjegyzését.

Na, szép! 400 forintos órabér? Gyors fejszámolást követően rájöttem, hogy az idősebb szaki 80 ezerért tolja havonta. Akkor, az nem lehet, hogy én kezdőként százhúszezret kapjak. Érkezett is a felismerés:

százhúsz forintos órabérért dolgozom, és nem százhúszezer forintért.

Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy rabszolgaként alkalmaznak, mivel már akkor is 200-250 Ft-os órabérért lehetett dolgozni a Mc Donald’s-ban, diákmunkával. Egy hete dolgoztam a „Feri Műveknél”, (kitalált cégnév) tehát az összeg még nem volt jelentős, de nekem sokat számított ez is, hiszen albérletben laktam ekkor. Azonnal felháborodtam, és fizetésemelést kértem azzal a megjegyzéssel, ha nem ad, akkor kilépek. Kemény voltam, mi? Feri bácsi dobott egy nagyot, és feltornászta az órabéremet kettőszáz forintra. Még ez sem volt álmaim bére, de azért kezdőnek nem számított annyira trének. Eltelt négy hónap, jött is a fejlődés ezerrel, de az órabér maradt. Feri bácsi mindig gondosan figyelt arra, hogy időközönként lecsesszen, minden apróság miatt. Az egyik kedvenc letolása: „Ez túl jó lett, Tamás, ennyit nem kellett volna dolgozni ezen. Így nem korhű.” Mondanom sem kell, hogy beleröhögtem a zsebembe. Érthető okokból betelt a pohár, és teljesen becsületes módon, amíg Feri bá’ Erdélyben zsákmányolta ki az ottani magyarokat, és megvette a féltett bútoraikat potom áron, én bejelentettem a feleségének, hogy sajnos csőtörés miatt nem tudok dolgozni az nap. Ez volt hétfőn. Kinyitottam az álláskereső újságot, és felhívtam az első számot, ahol szerepelt a fizetés is. Rögtön elmentem „állásinterjúra” (akkor nem így hívták, hanem: „gyere, beszéljük meg, hogy mi van!”)

A gyakorlat veszi (fel) a mestert

Mivel életemben nem kellett még ilyen helyre mennem, ezért vittem magammal az összes bizonyítványomat (ekkor még csak négy volt). Leültem a leendő főnökömmel szemben, tegezni sem mertem, pedig nem tűnt idősebbnek harmincnál. Érdekes párbeszéd alakult ki köztünk:

-         Mondd, miért szeretnél kilépni a restaurátor munkahelyedről? Az egy olyan szép szakma, régi bútorokkal foglalkozhatsz. – érdeklődött a kilépésem okáról Tibi.

-         Az igazság az, hogy kevés a fizetés, de a legbosszantóbb, hogy a főnök egy hülye lakatos, és ő akarja nekem megmondani, mit hogyan csináljak. – mondtam meg a frankót Tibinek.

-         Én is lakatos vagyok. – vetette oda hanyagul.

-         És milyen jól áll! – vágtam vissza humorosan, miközben tűzpiros lett az arcom.

Elnevette magát, és megjegyezte, hogy ő csak a munkát szerzi, és meghallgatja a szakmai meglátásunkat, mielőtt elkezdenénk dolgozni.

Hat évig melóztam nála, és ez alatt jónéhányszor felelevenítettük még ezt a kínos párbeszédet…